Szerelmi históriák
("Love stories")

Az itt szereplõ történetek kizárólag a képzelet (vagy magyarul: fantázia) szüleményei, ezért a valósággal felismerhetõ bárminemû hasonlóság csak a puszta véletlennek köszönhetõ. Azért, hogy ne lehessen beazonosítani a képzeletbeli történetek képzeletbeli szereplõit - nevüket megváltoztatam illetve személyi számaikat egymás között felcseréltem. Aki mégis valami hasonlóságot vélne felfedezni saját sorsa és a történet eseményei között, attól ez úton is elnézést kérek.

    Volt egy Cicám. Még sohasem volt ilyesmim. Soha nem is volt az enyém. Igazából csak akartam, hogy az legyen. De nem lett. Viszont – ha csak másodpercekre – néha úgy éreztem, hogy van. Hm… Most már nincs, és most már tudom, hogy nem is lehet soha. Pedíg jó egy Cica, már ha van…
    Ja, hogy milyen egy Cica, nos nem tudom. Azaz tudom, de nem olyan. Klassz. Ezt onnan tudom, hogy iszonyúan hiányzik, amiért nem is volt. Hát ez van. Pontosabban ez nincs. Cica. Valakinek van Cicája, a többieknek nincs. Igazából Valakinek lenni jó az életben.
    Hogy miért fontos egy macska? – nos nem fontos. A macska a fontos. Pontosabban a Cica. Azt hiszem, aki beleesett abba a hibába, hogy azt hitte van egy Cicája, nos az már tudja mit is hordok itt össze – vissza. Én is beleestem. A Cicába. Persze ez egyáltalán nem volt nehéz. Még csak akarni se kellett. Elbûvölõ. Hiába: Cica.
    Tavasz volt – olyan ártatlan fajta. Õ is. Mármint tavasz volt az õ szívében. Volt már gazdija. Hm… Én nem lettem gazdi. Szóval, izé – találkoztunk. Na, ez nem igaz – találkoztam vele. Ez sem igaz - felhívtam. Macska hangja volt. Hm. Milyen is a macska hang? Roppant aranyos. De, akkor még nem tetszett… Csak olyan macskás volt. Aztán találkoztam vele. (Na ez már így igaz.) Sose érdekelt az, hogy valaki milyennek látszik. Õ azt hitte, elbújhat elõlem vagy bárki elöl. Rosszul hitte. Azt hiszem, akkor hoztam elösször zavarba. Aztán máskor is – de azokra már nem emlékszem vissza annyira szívesen.
    Nem tudom hogyha az ember ráérez valamire, akkor miért robban be minden érzékébe és a tudatába az a valami – talán ez csak egy önvédelmi reflex. Õ nem. Mármint nem robbant be sehová – csak nem aludtam miatta. Ennyi. És akkor még csak azt sem tudtam, hogy miért nem alszom. Mármint, azt tudtam, hogy Õ miatta, de hogy miért?… Akkor még nem volt fontos nekem. Neki én utána se lettem az.
    A fenébe is! Azt hittem, hogy elrontottam – most már tudom, hogy esélyem sem volt… De ezt, akkor még nem tudtam. Õ sem.
    Macska. A Macska. Pontosabban a Cica. Bájos – nem? De! Az. Persze nagyon sok macska van. Nagyon sok cica is van. Nagyon sok olyan izé is van, amit cicának neveznek. De Õ csak egy van. Mármint nem Õ, hanem Õ – a Cica. Róla nem lehet semmi olyasmit mondani, ami önmagában igaz lenne. Még azt sem, hogy: "Nem lehet róla semmi olyasmit mondani…". Persze. Azaz dehogy: Õ egy jelenség. Egy bájos jelenség. Hm…
    Hát, aztán – persze – õ is, én is éltük a magunk életét. Pontosabban, Õ élte volna, ha én hagytam volna… Így viszont egy darabíg Õ hagyta, hogy lassan az idegeire menjek. A nyakára. Nem az idegeire. Csak tûrt. Én meg hülye voltam. Azt hittem, ha én, szóval ha nekem – akkor neki is. De nem. De én igen. Mármint igen csak a fülén lógtam. Legtöbbször a balon. Gyakran teszi a telefonkagylót a bal fülére. De jó annak a telefonkagylónak!… Meg a telefontársaságnak – most jött meg a számla…
    Hehe, amint az lenni szokot – a baj nem jár egyedül: elhozza a testvérét, az édesanyját – sõt az egész volt évfolyamtársait is. Akkor, ott kellett. Nagyon kellett – mármint nekem õ (vagy õ nekem?). Ha most erre gondolok, szóval… Rendben, nagyon csúnya dolog volt ez (is). Persze, azért éreztem – nem sajátíthatom ki. Cicavirág. Virág. A virágot nem lehet letörni, mert elhervad. Egyébként is elhervad, csak lassabban.
    Azt mondta, kicsit nyaggatom. Pedíg nem is kicsit. Én nem mondtam neki, hogy õ meg nagyon nyaggat – nagyon, nagyon. Úgyse hitte volna el. “A remény csodálatos dolog!” Kapott egy virágot. Örült neki, vagy húsz percig. Nekem az a húsz perc a mai napig fontosabb, mint az összes többi az életemben.
    A legrosszabb nem ez volt. Még csak az sem, hogy most már Cica-illúziom(nyi) se maradt. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, szóval izé: neki is fontos valaki – persze nem én, de ez “lényegtelen”. Soha, akkor meg már pláne, nem tudtam volna azt elképzelni, hogy az a valaki, a KIVÁLASZTOTT elküldi. Ezt most sem hiszem. Ez olyan: brrrr. Az életben mindíg ott van a poén, ha az aki megteheti, nem teszi, aki nem teheti viszont belahal abba. Mármint abba, hogy nem teheti… Persze, ez így durva – pl. én sem haltam bele (eddíg).
    Ekkor már a harmadik legfontosabb dolog volt Õ az életemben. Igaz, voltam olyan hülye, hogy megmondtam neki. Ez mindíg megterhelõ. Ja, hogy milyen? Hát csodálatos. Nekem, például, akkor tetszett meg, amikor láttam, mennyire kiszolgáltatott. Tényleg szüksége van egy gazdira – de nem énrám. Olyanra, aki ha kell a lábánál húzza vissza és belenyomja a fejét a tejestálba: “Igyál!”. Érdekes, soha nem tudtam ez alatt a pár másodperc alatt, ameddíg a látomás tartott, elképzelni hogy “vele vagyok”. Egyszer veleálmodtam. Veleálmodtam azt, hogy velealszom. Hogy itt pihen a karomban, és… És vigyázok rá… És ott van… És megszólalt az ébresztõóra. Soha nem volt a karomban.
    Eleinte ha találkoztunk – kaptam tõle puszit. Aztán nem kaptam. Olyan macskás. Mármint a lénye – de miután a fülén lógtam már nem olyan volt. Mármint macskás volt, csak már más macskás. Közömbös. De igaza van. Igaza van? Van igaza egy macskának?
    Azt mondta, õ nem az – õ macska. De, õ az! Macska is, de lány-macska! Persze. Nos, röviden okos, bájos, kedves, tehetséges, kiváncsi, szereti a sajtot (pl. a tejszínes boci-sajt tetszett neki). Meglepett. Ismerte a teákat. Sokszor hívtam el teázni – nem jött. Talán ha nem hívom – eljön? Azt mondta a KIVÁLASZTOTT, ne hívjam. Mármint ne hívjam fel telefonon. Mármint ne annyit. De nem ment. Felhívtam. Másodpercek. Mit másodpercek – szívdobbanások. Dadogtam. Aztán már azt sem. “Talkatív” vagy “Cökotív”. Mármint Õ. Beszélt. Beszélt és én hallgattam. Nos. Azt hiszem, soha nem voltam annyira boldog, mint akkor – ha tudtam volna, hogy már vesztettem is…
    Eljött velem sétálni! Azt ugyan nem tudom, hogy miért – nem is fogom tudni. De, szóval, akkor is elrontottam. Soha nem akartam… Nem ez így nem igaz. Persze elösször mindenki elköveti azt a hibát, hogy elvarázsolja a másikat. De õ, már nem az elsõ volt. Nem akartam elvarázsolni. Lehet, hogy itt rontottam el – de ezen nem változtatok: Azt szeretném, ha én és nem magam tetszene meg neki. Egy kandúr úgy udvarol egy macskának, hogy dorombol neki. Én nem akartam neki dorombolni – inkább dörömbölni. Mármint a szívén.
    “Csodálatos vagy!” azt jelentheti: “Menj a fenébe!” Annyiszor mondta, hogy a végén – most – mehetek a fenébe… Hehe.
    Persze jobb “csodálatosan” elkotródni, de ez is lényegtelen. Hogy fáj-e? Igen. Nem. Pontosabban nem fájdalom hanem hiány érzése az, ami fáj – vagy ami hiányzik. Mármint nem a fájdalom hiányzik, hanem a hiánya fáj. Nem leszek öngyilkos – soha nem lennék az, csak most. De nem. Mármint nem szeretném, ha az INTERNETEN valaki azt mondaná neki, hogy nincs többé. Pontosabban , hogy nem vagyok többé. És erre õ azt mondaná: hm… Persze, ha nem mondaná, hogy “hm…”, akkor más lenne. Akkor nyugodtan lehúzhatnám a rolót. De ki lehet biztos ebben? Csak a halál…
    Szóval, izé. Vége. Mármint nem nekem, hanem neki. Pontosabban, számomra neki. Na, ez így baromság - számára nekem. Az egészben az a jó, hogy õ van. Õ van és én tudom, hogy Õ van. Azért jó az, hogy Õ van. Ez a legjobb. Emellett baromság az is, hogy nem velem van Õ. Azaz, hogy nem mellettem van Õ. Gondolom, “jót fog röhögni” (ezt idézõjelben írtam!!!) ha elolvassa ezt magamról. Magáról. Mármint Õ – róla. Vagy rólam, Õ?
    Elment. Azaz csak elutazott. Csak egy hétre. Persze volt már õ el. Én meg oda (meg vissza), amíg vissza nem jött. Azelötti napon, mielött elutazott – találkoztam vele. Másnap már tudtam: vége. Aznap is tudhattam volna, ha rákérdezek, ha mondja. De nem mondta. Nem kérdeztem rá. Nem gondoltam rá. Igaza van. Nekem is. Ez utóbbi azonban nem vigasztal. (Pesszimista lennék?) A legrosszab az volt, hogy rájöttem. Egyedül, minden segítség nélkül. Rájöttem, hogy vége. Tudtam – nem velem ment el. Brrr. Tudtam, vele ment el. Csernobilnál azt mondták a túlélõknek: "1% az esélye". Nekem nem mondta senki, hogy 0%. Különben optimista lettem volna. Furcsa, de nem értem. Valahogy egy nagyon mély keserûség vagy fájdalom(?) olyan nyomot hagy az embereben (na jó, akkor csak bennem), hogy röhögnöm kell. Nagyokat röhögtem is. Sírni – minek? Mit old meg az. Vagy mit old az fel? Igaza van! A helyében én sem magamat választottam volna. Ugye milyen talpraesett – anélkül hogy ismerene, nem engem választott! Hehe...
    Attól féltem, ha nem udvarolok neki – nem lesz kiváncsi rám.  Nem udvaroltam. Nem lett. Nem ismer. Nem is akart megismerni sose. De, ha kapnék még egy esélyt, akkor sem udavarolnék neki – nekem Õ kell, nem maga. Vagy magam. Pedíg kaptam. Kaptam sok esélyt. Egyszer eljött velem sétálni. Úgy kellett neki! Mármint nekem kellett úgy. De nem. Most már mindegy. Bocsánatot kértem tõle.
    Bocsánatot kérni egy macskától – jó mi? Hehe, na ez az! Ezért nem az aki. Õ a Macska. Tõle lehet. Mármint bocsánatot kérni – persze kérni mindíg lehet bármit. De Õ ad is. Mármint nem ad, megbocsájt. Mármint nem megbocsájt, hanem nem is haragszik. Persze, azért tud mérges is lenni. Velem is volt az.
    Ennyi. Most jön az, amitõl mindíg féltem: a pont (itt ni a végén – hehe).